Ölelve egymás szívéig nem jutottunk 

Az életed

Hát lerántottad a fátylat,
De a titok helyén egy újabb varázslat.
Fikció,
mondod
S tenyeredbe fogod, nézed forgatod
a legvalósabb valóságot.
Látod? Leránthatsz újra még egy fátylat
A valóság helyén egy újabb varázslat,
S mégis kézzelfoghatóan láttat
És tükre vagy egy újabb valóságnak.
Már elhiszed, utánanyúlsz,
S lágy puha fényétől kigyúlsz.
Valahol eltűnik, mégis áthat
És tükröd lesz ez a varázslat.
Nézed magad és része leszel
Egy varázslat valóságának.

Védtem magam

Óh, milyen teher voltál,
Fájdalmat okoztál,
Sebeztél, kínoztál, erőmet vetted.
Ellned fordultam,
Menekültem,
Védtem magam,
Mert gyengítettél.
Erőm veszett,
És kértem a nélküled életet.
És megkaptam azt.
Könnyebb lett, egyre könnyebb.
Már épp örülni kezdtem,
Már épp jó volt,
Már nem fájt
És most ülök csak, éppen középen.
Mondjátok mi történt, hogy visszasírom...
Fájdalmas könnyeimet...
Ne hagyjatok el engemet!

Szemet szemért

Mint gyilkos, ki
Jogos bíráskodásnak vélte tettét,
és életmentésként túlélte,
Állok sírodnál érzelem...
Szenvedélyed halvány emlék már csupán...
Mondd, mi lesz velem így ezután!?

Földön parázsló

Világ hullámai, nem ragadtok most magatokkal.
Sas madarak szárnyaival nem szállok együtt.
Világnak tüzeivel nem lángolok immár.
E hiányok hiányával küzd szívem,
Most érted csendesedem,
Földön parázsló várakozással.
Remélve, egyszer magával Ragad téged a hullám,
És szárnyalni fogsz együtt hatalmas sasokkal,
És tűzbe hoz e világ, mint engem valaha,
És érezheted, mi nekem hiányom.
Repülj, majd megbocsátom,
Földön parázsló várakozással.

Szabadulna

Kemény kősziklákon járok
Könnyű léptű álmot mímelve
Bocsánatot kér a mély

Simításod félmozdulat
Tüzek másolatát idézve
Szárnyalásom rácsot ér

Kemény kősziklákon forgok
Lelkem már elhagyta a rácsot
Bocsánatot kér a mély

Szabadulna

Röptetés

Szálltam mint a szélvész, újra szálltam,
Rövid volt ez a próbarepülés.
Tévedtem, hogy erős lett a szárnyam.
Törtem. Most emléket rakok ebből,
Rejtett álmaim közt kapirgálva,
Készülök kiszállni a szerepből.
Kései ékkövem nézem, nézem.
Mellette megcsillan egy láda kincs.
Nem enyém, de nem kell senkinek sem.
Aranyszárnyak, aranyévek sorban.
Könnyek drágakőből, rubinszívből,
Gyémántlelkű árva mosolyokban.
Szétosztható életem nem kevés.
Gyere te is vásárolj belőle,
Licitálj, kezdődhet az árverés.

Ihlet

Kútba hullott reményeim
vízköreit nézem,
Kút mélyéről visszahangzik
sánta szívverésem,
Tata tata tam
Kisimuló víztükörben
felcsillan a szárnyam,
Izgalommal próbálgatom
Repülök-e bátran,
Tata tata tam
Már messze a kút,
s út ívét szabja a tánc
Lehull a lánc,
Tadam tadam tadam
És felment minden
alól, ez a mámoros
égi románc
Tadam tamtam tadam

Még nem

Vagy völgyben, vagy fellegekben járok
Félúton néha megállok
Nézem cipőmet, s az út porát
Vajh` kitart-e még míg megpihen
Ez a nyughatatlan én itt benn?
A könny csendesül, a vágy még nem.
Mégis kivel szembesül ily hirtelen
Lezárt szívem?
Hopp egy lélek!
Tekintete a mindenséget issza
Arca elrejt minden kétkedést
Könnyű lépte erővel teli
Elhagyott már minden tévedést.
Keze nem bánt, nem simogat
Csak a gondolat mi éket ad, ha rám néz.
Csillagoktól érkezett a Földre
És felemelt a fellegekbe.
A vágy csendesül
A könny még nem...

Érted?

Ott bent egy lány lakik.
Kicsike még, éhes sovány
Ruhája nincs, vagy alig talán
És ő ott bent lakik.

Oly kevés ételét
Kérő kutyaszemek fosztják
Néha tövisnek adja talpát
Éli az életét.

Mosolyog boldogan
Mert ő ott bent lakik, már múlt
Kicsi kezéből sorsa kihullt
Mindentől védve van.

Csak mikor a vágyai felszínre jönnek
És az álmai napjaimba törnek
Akkor kacagok, sírok, élek és félek
Mert kérdései Rólad meggyötörnek.

Érted?

Keressük azt, ki máshol él...

Egekig, vagy azon is túl
Repül a vágy, repül az álom
És ha onnan visszatalál a Földre
Nem néz a szem, csak görbe tükörbe
És nem nézel úgy rám, mint szeretném
Pedig csak itt nem vagyok neked elég jó
Csak a földi szemed lát számtalan hibát
Csak a mai kezed nem elég simító.
Ott ahol én élek, kiegészül minden
Mert én ragyogó szemeidet látom
Egész lényed a boldogságom
S olyan vagyok
Milyennek álmodni sem mernél
Amilyennek ölelni szeretnél
Amilyen a boldogságod
Az vagyok, ki máshol él.

Mindöröktől így van

Mikor legördül a függöny
És már a tapsnak is vége
Az életem legbelső része
Homályos sötét színpadon áll.
Nemrég még itták számról a szót
Voltak társaim a színpadi bajban,
Voltak társaim felhőtlen kacajban
A köd és homály egyedül vár.
Ahogy elindulnék nézem a fényt
A fénynyalábban táncol a porszem
Vígan csillog sajátos tömegben
Csak én vagyok egyedül, legbelül.
De immár én ezt meg is szoktam
Mint hát már mindöröktől így van
Csak néhány bolygó, lészen állomás
Hol találkozik sok-sok látomás
Csak az töri a fényt sok darabba
És a gondolat teszi színdarabba
Hol társak vagyunk sokan a bajban
És ölelkezünk felhőtlen kacajban
Isszuk egymás szájáról a szót.
Meglepni csak egy tud
Nem baj, nem szóivás, és nem kacaj
De fáj, és néma beszéd
És jó, de álomtöredék
Állóképpé dermedve veszti eszét
Majd hullámzó lénye
rátör a magányos szívre
Lágy fuvallatként induló
átcsap vad viharos szélbe
Megrendül valahányszor
az Élet legbenső része
Meglepni csak ez tud

Ébredés

Elaltattalak, csipkebokor rózsa-élet
Barlangi sziklákon eltűnt remények
Csurgó csillogású álharmat, kongó hangok
Becsukott szárnyak, halkuló harangok.
A visszafojtott lélegzet életet tárol
És lám egy visszhang lépéseket számol
Odébb megáll, meglát, rózsát nyújt és kérdést ad
Majd mutatja a már jól ismert utat.
Bensőmben általa indul el a gondolat
Arcomon a mosoly miatta fakad
Majd tékozló könnyeimet is ő idézi
És távoli hiányos ölelési`.

Káromlás

Mit teszel velem mondd!?
Sátán fattyaként küldtél az Útra
S én belső barlangodba bújva hittem a jót.
Menekültem, téptem a láncot
Mikor elengedtél nem átkoztam töviseid
Csak ízleltem az édes akácot.
Másod és sokad-próbád a Gonosszal
És egy ráadással, mondd mire volt jó!?
Hogy összemérj a rosszal
Vagy láttasd még egyszer, milyen az utolsó?
Kiknek a karjaiba vetettél?
Kik bőrömet nyúzták!
Én erre okosan tanulságul hoztam kegyetlen mérleged.
Jutalmam igazi nagy kincs
A Te igaz jó gyermeked.
Persze lecsaptál rá is egy jó nagy keresztet
Hogy emlékezzen, mire is!?
Mire is tépted a szívem legmélyét vele,
Hogy megváltó mosoly helyett
Kacagni taníts?
Hát kacagok, míg a tüdőm bírja
De zokogok, mikor is látsz!
Mondd minek örülsz jobban?
Ha halott lennél, most forognál sírodban
Mert íme híved fellázad, ELÉG!
Nincs eleged még az ostorcsattogásból?
Idomítani kentek fel számomra mondd?
Miért vetettél az alvilágba?
Hogy majd halálra válva kihozz onnan?
Megtörtént. Megtörtél.
Most mások által szedeted fel csillogó gyöngyeim szilánkjait.
Arra sem méltatsz, hogy magam tegyem.
Én vagyok a jó és Te vagy a kegyetlen.

Megáldalak

Döbbent csend lett a szívemben
Már többet nem kér, elfogad
Másra volt a jó kódolva
Most szokja ezt, és ad csak ad.
Utánad vágytól nem szorong
Csak körbevesz, a helyzet új
Nem követel és birtokol
De perceidre rásimul.
Ma oly csendes, az éji lét
A Hold köszönti új szívem
Zenét az égi zápor ad
Megáldalak én kedvesem.

Változások

A Nap felkel
az Éj marad
Mert nem láttál
és én
nem láttalak
*
Áll az idő, áll az élet
Megállt szívem visszanézett
És meglátott minket ő
És mi nem akartuk látni...
*
Darabokra szedtél nevettél
hogy nincs ott amit reméltél
És én átöleltelek
a bőröd éreztem
Láttam szemed
Te csak
Életemet...

Égen és Földön

Rám borul az éji csend
A csillagrend sincs távol
Eltörpül a földi lét
Búcsúzom már a Mától.
A Holnap sohasem jön el
Megállok a lét küszöbén
Régen sokan voltak itt
Most nincs itt senki, csak én.
Jól hallom a szívem dobban
Dallamot szór, szép zenét
Ütemére fenn a térben
Szétosztódom, szerteszét.
Érzem a Mindenségben
Minden képben én vagyok
Sötétségek és fények
És a kicsik és nagyok.
Lassan ereszkedik a tér
A végén tudom, Földre dob
Ki tudja majd hány darabban
Várhatom még a Holnapot.

Vészkijárat

Most tán utolszor szomorú a dal
Ajkamról nem hallod egyhamar
Elfogyott a szó elfogyott a vágy
A hiány kifosztotta önmagát.
De játékos is tán utolszor vagy
Éjben látszó, múló színdarab,
Bezárulok pihenni előle
Megyek egy felhőtlen szigetre
Élni, élni, élni már...

Mit is ér?

A játéknak vége, de kezdődik egy másik
kettő közt a hétköznap ásít
Mert mit is ér a beszéd és a gondolat
ha nem vibráló szín szövi, s ködös homály.
A teremtésnek szerepe vár.És ahogy magamhoz simítom valóságod
a színpad a végtelen világ.
Te leszel a mondák, az eposzok hőse
mert most szememben azzá avatlak kedves
Mi számodra legjobb ideál.

Némán búcsúzom

Most szó nélkül elengedlek

Szóval akartam

Szép volt csillagközöt szelni

Erős karodban

Szépen együtt töltött órák

Szálljatok széjjel

Én némán búcsúzom Tőled

Te tenger kéjjel

Lépsz az új felé

Mint felmarkolt homokszemek

Ujjaidról én

S hullasz már Te is kezemből

Látványok vagyunk 

Te jégből, én szerelemből

Lábnyomot hagyunk

Jég

Fehér csillogás
Győztél
Nem megyek tovább
Így is
Áthat még a tér
Kihűl
Tőle már a láng
Igen
Benned megfagynék
Hiszem
De arcom felragyog
És ég
Látványod hatalom
Szép jég
Jaj nem megyek még
Megyek
Nem
Nem megyek
Még

Szerelmet vetettél

Árva szívem éltél
Mennyit vándoroltál
Szerelmet vetettél
Fájdalmat arattál
Új talajra leltél
Újra reményt szórtál
Várba bezáródtál
Majd elmúlt a teled
És ismét dobbantál
És játszottak veled
És learatódtál
Vetették szerelmed
Szerelmed vetették
Jégbe zárt termésed
Elvitték elvitték
Elvitted elvitted
Éltesd még éltest még
Őrizzed őrizzed

Lelkem hívatlan...

Belülről néz egy holdsugár, igen.
Belülről látja ahogy viszem
Lágy kisimult fátylát a Napra.
Ráterítem a hűvös fátyolát
Szép lesz a tűz ahogy általlát.
A vágy megpihen a könny szárad.
Lépteim elhalkulnak lebegek
Nem szövöm szóba hogy szeretek.
Jó nekem így, elég ha tudom.
Belülről nézlek téged is, igen.
Lelkem hívatlan benned pihen
Nálad vigyáz reá a jóság.

Megbújva

Mint egy szellő-hozta falevél,
szívem legszebb éke,
besodródott lelked küszöbére
és a szélcsendhez fohászkodik...

Bármikor

Előbb anyám vert
Majd az Élet
Én már örök szerelmet
Nem remélek
De megtanultam
Megállítani az időt
És az álló időben
Megőrizni őt
Időtlenségben
Őrizlek téged is
Vándortáskád
Fogasomra teheted
Így egészen
Hozzám tartozol
Bármikor jössz
Bármit viszel
S hozol

Ne fázzatok

Ülök itt ez éjjel.
Kezemben
mállott almacsutka
és alig mozdulok.
A csendben
csak az óra hangja.
Lógatnám fejemet.
Könnyeim
elfolyó patakok.
Ez éjjeli luxus,
Csak amíg
még egyedül vagyok.
És anyaszívemben
bár inkább
Megváltó szög volna,
de nem, a keresztet
Ő viszi,
mosolygó gyermekem.
Nincs választás. Tovább.
Elvész a
vágyom összerogyni
Mi emberi jogom.
Talpra ver.
Dermesztő továbból,
fát vágni tanulok.
Legalább
tűz lesz, ne fázzatok.
Már nem sírok, pláne
érted nem
Tévelygő kedvesem.

Hát eldobom én az egykori láncot, drága

Hej, ez az óra búsra íródott nékem,
Fenn van a lábam egy üresen maradt széken.
Nézem az ujjam, hogy mozog néma ütemre
Kérdem a lábam táncolni van-e már kedve?
Hát eldobom én az egykori láncot, drága,
Így talán nem fog lógni az orrom a sárba.
Kitekintek a bárányos kékellő égre,
Felnyílik újra lelki szemem a szépre.
Nem viszek többé bús dalokat a kádba,
Jó nedüket fogok ízlelgetni a számba.

Simító kezemmel

Nem tudtam még, hogy egy tévelygő vad
Emberszívet nem takarhat.
Szabad, szalad, szabad, szalad...
Állok és nézek utánad...
Megfakult és múlt lett a mozdulat
Mely felém űzött mint tévelygő vadat.
Megálltál és néztél őzike szemmel
Nem szeretve szerettem szerelemmel
És elűztelek simító kezemmel.
És néztem utánad félelemmel
Megbűvöltél
Most az én szívem is szabad
Szalad, szabad, szalad, szabad...

Csak játék

Milyen lett volna veled -
Most behajlok embriópózba
Rád gondolok és újra
Átfogalmazom az Életet.
Játék: milyen lett volna -
Ha épen közös útra lépünk
Mielőtt még szívünket
A vakonbízás szétvagdalja?
Játék csupán, de nézlek -
Még nem kínáltam el vágyódva
Másoknak a holnapot
És szó nélkül téged követlek.
Még nem "jobb így egyedül" -
Nem rögzült a nélküled idő.
Nem kételkedem bennünk
A semmiért egész, szelídül.
Mára mint a lélegzet -
Úgy működik az együttvagyunk
Ölellek, nem játszom a
Mily` volna nélküled Életet.
Ezt is azt is, képzelem -
Most behajlok embriópózba
Rád gondolok és újra
Átfogalmazom az Életem.

Elfutottunk

Villám fénye villanna, mi záporral jő.

Homályba tenné, hogy néztem én, és nézett ő.

Vihar moshatná emlékét, hogy együtt voltunk,

S ölelve egymás szívéig nem jutottunk.

Vízfüggöny takargatná, hogy elfutottunk,

Hogy hitetlenségünk tavába belebújtunk.

Csak egy nagy égiháború lenne erre jó,

De most odakünn, lassan csendben hull a hó.

Csend

Ó, hányszor megírtam már a hiányt,
vágyat, szerelmet,
lelki talányt,
bölcseletet,
bús lemondást,
búcsúkat, könnyeket ,
de a szavak nem vittek
közelebb.
Most a csendnek adom át a szót,
szóljon szebbet, mondjon jobb valót.