Cikk                        -  cakk

Csend

Ó, hányszor megírtam már a hiányt,
vágyat, szerelmet,
lelki talányt,
bölcseletet,
bús lemondást,
búcsúkat, könnyeket ,
de a szavak nem vittek
közelebb.
Most a csendnek adom át a szót,
szóljon szebbet, mondjon jobb valót.


A csend, csodálatos dolog. Igazából ritkaság, mert a természet hangjai és a saját lélegzetem azért mindig ott van. Ez a gyógyító, relaxáló, az ősi állapotba visszautaztató, jó levegővel társuló adomány.

Van azonban egy másik fajtája, amikor idejében elhallgatunk. Nem beszélünk agyon dolgokat. Máskor, ha szeretnénk valamit elérni, csendben kívánjuk csak, nem követelőzünk, csak úgy szeretnénk, de nem görcsösen. Ami a legritkább, csendben nézni a másik emberre. Nem fecsegni, csak érezni a jelenlétét. Folytasd, ha van még példa rá, mikor ér többet a csend a beszédnél. 

http://www.karolyfizsofia.hu/kapcsolat/


Azt hiszem a papok most a fejemre koppintanak, ha olvassák.

Az alábbi versemet magyarul és angolul is lehetett olvasni kiállításaimon Szigligeten, ahol személyesen fogadtam látogatóimat, évente 5 hónapon keresztül.

Mindenki másként reagálta le a verset. Az utolsó mondatot, bár számomra kézenfekvő az értelme, sokan nem értik, vagy nem jól értik.

Azt hiszem a papok most a fejemre koppintanak, ha olvassák, de nekem egy pillanatig nem jutott eszembe az, hogy az ellenségünk szeretete, vagy a megbocsátás irányukban azt jelenti, hogy át kellene ölelnünk, vagy puszit adni nekik.
Az, hogy nekik is kijár a felebaráti szeretet, az őszinte indulataink ellen való, erőltetett dolog. Egyébként is, a szeretet ha áramlik bennünk, spontán áramlik és nem parancsszóra.
Ha bánt minket, vagy szeretteinken valaki, nem az ellenség szeretete önti el a szívünket. Nevetséges lenne.
Igenis indulataink vannak olyankor, és megvédjük magunkat, vagy társainkat, ha tudjuk.
Ha valaki nem bizonyul barátnak, tartsunk távolságot, ha ellenségnek bizonyul, kapja meg azt amit megérdemel.
Nekem születésem pillanatától az egyik életfeladatom a gonosszal való küzdelem, tehát ellenség témában nagy múltra tekinthetek vissza.
Ahogy elmúlik a harc, és elégtétellel múlttá válnak a küzdelmek, mi is az amit felfedezek, ha újrapörgetem az eseményeket? 

Amikor más szemlélettel látom a jelentőségüket.

Hát mikor lett volna alkalmam megismerni magamat? Mikor éreztem volna azt, hogy mire vagyok képes a bajban, milyen módszerrel, és milyen eredménnyel zárok le egy küzdelmet?Mennyi ideig visel meg és mennyit tudok hasznomra fordítani?
Kibírtam, tehát erősebb lettem. Meglepődtem néhányszor magamon, amikor életveszélyekből sikerült kivágni magamat. Ilyenkor másodperceken múlnak a dolgok. Nem lehet felkészülni rá. Ekkor tudtam meg, mi az amivel születtem. Óriási érzés így győzni.
A hosszú harc az más, az már háború. Abban mindenképpen vannak veszteségek, mégis ha túl teszi magát rajta az ember, és gondolkodik, rájön, hogy sok pozitívumot hozott.
A fiúk is ezért szeretik a háborút, mert megméretik magukat. Soha nem tudnák meg mire képesek, ha nem kerülnének éles helyzetekbe. Nem helyeslem a háborút, de látom, a háborús élmények is sikerélmények, ha túléli valaki.

Tehát visszagondolva, az ellenségeknek nagy jelentőségük van sorsunk alakulásában.

Én őáltaluk lehettem bátor. Amúgy egy óvatos, konfliktuskerülő ember vagyok. Nem virtuskodnék.
Akkor, amikor magasabb szintre hoznak fel a támadások, akkor érzem azt, hogy ösztönösen cselekszem és nem félek semmitől.
Ellenségeim miatt lettem érzékeny embertársaim sorsára. Mélyen átérzem, ha másokat is hasonló megpróbáltatás ér.
Az életünkben az ellenség jelenlétét kell szeretni, és nem az egyént, aki bánt.
Akinek erről más a véleménye, elolvasom szívesen.